Borika óvodába készül, de esze ágában sincs megválni a nagymamája által varrt rongybabától, így aztán vele együtt Lapibaba is oviba megy. A kedves kis történet mesekönyv formájában napokon belül megjelenik, a nyomdában már az utolsó simításokat végzik. A könyvújdonságokat tekintve relatíve termékeny kortárs gyermekirodalom mögött jellemzően nagy  kiadók állnak, így aztán különösen izgalmas kérdés, hogy a családi összefogással, önerőből megvalósult mesekönyv el tudja-e érni a célközönségét. Rajtunk nem múlik – Csesznák Andrással és Csesznák Verkával, a Lapibaba oviba megy c. kötet szerzőjével és illusztrátorával beszélgettünk.

– Kezdjük a könyv előzményeivel. Januárban elindítottátok a Mesesarok weboldalt, ahol hetente közzétesztek egy új mesét, mindegyikhez készül illusztráció. András írja a meséket, Verka és Simon Dorka illusztrálja a történeteket. Ki találta ki a Mesesarkot? 

András: – A feleségem, Kati. Ő a szíve, mozgató ereje a kis vállalkozásunknak.

– Melyik volt meg előbb: a mesekönyv vagy a Mesesarok ötlete?

András: – Verkával elhatároztuk, hogy készítünk közösen egy mesekönyvet. Fogalmunk sem volt, hogy miről fog szólni. Foglalkoztatott bennünket, hogy milyen módon tudnánk némi ismertséget szerezni, mire a könyv megjelenik. Másnap délután Kati leült a számítógép elé, és létrehozta a Mesesarkot. Tomi fiam pedig azonnal létrehozott hozzá egy Facebook oldalt. Amíg Kati a weboldallal foglalatoskodott, megírtam a Piperke báli ruhája című rövid mesét. Illusztrációnak Verka egyik korábbi képét használtuk fel, amit egy táska oldalára készített. Mindez január első napjaiban történt.

– Milyen rokoni szálak fűznek benneteket egymáshoz?

András: – Verka az unokahúgom, egyúttal a keresztlányom. Nincs köztünk olyan nagy korkülönbség, mint ami ebből sejthető lenne…

– Mivel foglalkozol? Mikor, milyen indíttatásból kezdtél meséket írni?

András: – Informatikus vagyok, a végzettségem pedig matematikus. Ez jó alap meseíráshoz, nem? Megjegyzem, ismerek egy idős matematika tanárt, aki kiváló verseket ír. 1985 őszén egyetemistaként kezdtem mesét írni, mert szörnyen szerelmes voltam. Azelőtt is írtam rövidebb történeteket, de más műfajban. Katonaként 18 évesen hosszú elbeszélő költeményeket, amiket esténként felolvastam leszerelő sorban lévő társaimnak a körletben. Cserébe ritkábban vertek meg. Viccet félretéve, harminc évvel ezelőtt egy szép hosszú mesét írtam; hónapokon át dolgoztam rajta, rengeteg illusztrációt készítettem hozzá. Kati mindig elolvasta egyetemre menet reggel a HÉV-en. Aztán összeházasodtunk, és mostanáig nem írtam több mesét. Verset azonban többet is; családtagoknak születésnapra vicces köszöntőket, húsvétra locsolóverseket. Tavaly ősszel Verka megmutatta az illusztrációit, amit egy ismerőse mesekönyvéhez készített. Teljesen le voltam nyűgözve. Azt mondta, karácsonyra megjelenik a könyv. Jól van, feleltem, akkor karácsonyra kapsz tőlem meséket, amiket illusztrálhatsz. Úgy is lett, december közepén leültem és megírtam a meséket.

– Mint meseíró mire figyelsz, mit tartasz lényegesnek?

András: – Kezdő vagyok a műfajban, többféle típusú mesével kísérletezem. A meséim történetei logikusan felépítettek, kevés helyet hagyok a véletlennek. Néha bekövetkeznek váratlan események, de a figyelmes olvasó észreveheti, hogy ezeket előre jelzem, finom utalásokkal. A szereplőim nem feketék és fehérek, sokszor a jóknak is vannak hibáik, és a gonoszok is szerethetők.

– Mutasd be röviden a Mesesarok oldalon olvasható történeteket!

András: – Borika és Lapibabatörténetei közül kettő olvasható a Mesesarok oldalain. Az összes elkészült történetük pedig most jelenik meg nyomtatott formában. Borika óvodás korú kislány, Lapibaba pedig egy rongybaba, amit nagymamája varrt neki. Borika a végtelenségig imádja a babáját, családtagként kezeli. Mivel minden történet verses, azt hiszem, több verset írtam ebbe a mesekönyvbe, mint egész életemben ezen kívül összesen. Hogy ne legyen unalmas, igyekeztem különféle játékos verseléseket kitalálni. Szauba, a mihaszna hangya alakját Kati találta ki egyik este elalvás előtt. Igazából csak egy mesét akartam róla írni. Elhatároztam, hogy állattanilag korrekt történet lesz, néhány elemtől eltekintve, például, hogy beszélgetnek. Nem vagyok entomológus, ezért minden létező anyagot az interneten elolvastam a hangyákról. Annyi információ gyűlt össze, hogy muszáj voltam szappanoperává dagasztani a történetet. Gáspár és Ruszilla története egy klasszikus mese tündérekkel, szegény legénnyel, de lesz benne még óriás meg táltos paripa, meg tengeri szörny is. Már eredetileg is hat részre terveztem, most úgy látom, tizenkettő lesz belőle. Lassan hömpölygő történet sok-sok kalanddal, valahol a János Vitéz és a Winnetou között félúton. Eredetileg versesnek terveztem, meg is írtam néhány versszakot, aztán gyorsan letettem róla. Akkor tényleg mindenki a János Vitézhez hasonlítaná, és akkor én csak veszíthetnék.

– Milyen visszajelzéseket kaptok az olvasóktól? Melyik történet a legnépszerűbb?

András: – A folytatásos történetek nagyon népszerűek, többen követelik Szauba kalandjainak folytatását. Meg is ígértük, hogy hamarosan jön az ötödik rész. Eközben mások Gáspár kalandjaira kíváncsiak. A legnépszerűbb mégis az anyák napjára írt kis sztori lett, amit Verkával az összes képpel együtt néhány óra alatt dobtunk össze. A másik nagy siker a húsvéti locsoló verseim gyűjteménye volt.

– Mennyire munkás hétről hétre új történetekkel előrukkolni? Hogyan képzeljük el az alkotási folyamatot? 

András: – A nehézséget az okozza, hogy főállásban napi nyolc órában szoftvert fejlesztek.Szerencsére a munkahelyem harminc kilométerre van a lakásomtól. Az alkotási folyamatot úgy képzeld el, hogy ülök az autóban, vezetek, és közben jár az agyam. Kerti munka közben is remek gondolataim támadnak. Eredetileg úgy terveztük, hogy négy-öt mesével előrébb fogunk járni az olvasókhoz képest. A mesekönyv készítése miatt ezt nem tudjuk jelenleg tartani. A legutóbbi mesém a publikálás előtti éjszakán készült.

– Januárban indult a Mesesarok oldala, és öt hónapra rá megjelenik az első mesekönyvetek. Jól sejtem, hogy sokakat megleptetek mindkettővel?

András: – Igazából csak magunkat leptük meg, mert éppen mi nem hittük, hogy sikerülni fog. Akik ismernek minket, azok nem csodálkoztak. Akik nem ismernek, azok meg azért nem.

– Verka, az Életszépítők Magazinon több munkádat bemutattuk, így rólad tudható, hogy gyakorló rajztanár vagy, emellett a SZÍNházikó alkotóműhely alapítójaként-mindeneseként különleges kézművész termékeket készítesz. Ha kérdezik, mi a foglalkozásod, mit mondasz?

Verka: – Először nagyokat hallgatok, aztán nagy levegőt veszek, mert ez mindig kritikus pillanat nekem. Végül az jön ki, hogy kézműves vagyok.Mindezt megpróbálom teljes határozottsággal közölni, bár általában nem értik ezt a kategóriát. Ilyenkor azzal nyugtatom a szituációt, hogy közlöm: rajztanár vagyok. Ekkor kérdezik meg, hogy de mit csinálsz???Én pedig elmondom: varrok, festek, rajzolok, fotózom, meg ami csak eszembe jut. Van egy műhelyem és belevágok mindenbe, ami beindítja a fantáziámat.

– Most már azt is mondhatod, hogy mesekönyveket illusztrálsz. Merthogy bő fél éven belül a második mesekönyvhöz festettél akvarelleket. Mit éreztél, amikor először felkértek arra, hogy teremtsd meg egy mesének a képi világát? Nagy kihívás lehet…

Verka: – Nagyon vágytam már egy ilyen megkeresésre! Pont itt is volt az ideje, jókor jött. Éppen úgy talált meg, hogy bátran tudtam elvállalni és nem tele bizonytalansággal magammal szemben. Aztán Lapibaba és a könyv ötlete is ennek köszönhetően született meg. András meglátta az illusztrációkat, amelyeket az első könyvhöz festettem éppen, és ott elhatározódott minden.

Azt mondtuk, olyan nincsen, hogy nekünk ne legyen együtt könyvünk!

– Ha összevetjük a két kiadványt, mennyire volt teljes az alkotói szabadságod? Nem szóltak bele a szerzők például abba, hogy a főhős hogyan nézzen ki?

Verka: – Lapibaba esetében a képi világot András teljesen rám bízta. Lapi figurájánál azért megbeszéltük a részleteket, de elfogadta, ahogyan én megálmodtam. Nem aggódtam azon, hogy sikerül-e megfelelően a munka. Annyi kép van a fejemben, hogy bőven tudok válogatni és alakítani bármi szerint. Maga a festés pedig számomra szórakozás, kikapcsol és nem megdolgoztat. Sokkal nagyobb a szellemi energia benne, mint ahogyan a fizikai része alapján gondolnánk! Szabályosan kimerültem egy-két kép után, mert nagyon igyekeztem mindkettőnknek – Andrásnak és magamnak – megfelelni. Néha az volt talán nehézség, hogy András leírásai annyira részletgazdagok, hogy komoly fejtörést jelentett kiválasztani belőlük a megfelelő részt. Először kevesebb képben is gondolkodtunk, de aztán muszáj volt többet mutatni. András rettentő precíz ember, nagyon komoly összefüggés-hálózat van a fejében mindent illetően. Nem volt helye a bakiknak, mert az utolsó szóig mindennek helye van a szövegben, és a képen is mindennek stimmelnie kellett. Vannak visszautaló képek a mesében, ezekre a párhuzamokra nagyon kellett figyelnem. Minden figura karaktere teljesen az én kezembe volt adva, mindenkit én alkothattam meg.

 – Hogyan készültél a munkára? Gyorsan, ösztönösen ráéreztél a figurák karakterére?

Verka: – Azzal kezdtem a munkát, aki azonnal bevillant mint kép. Persze sokat merítek a saját gyermekkori élményekből, így a nagymama figuráját sem nagyon tudtam másra formálni, mint a sajátoméra. A szavak alapján azonnal látom magam előtt, hogy mit szeretnék. Alakulnak a figurák már a rajzolás alatt is valamennyire, de az már nem sokban különbözik az eredeti elképzeléstől.

– Az illusztrátori feladat merőben más, mint az eddigi munkáid, hiszen az adott karaktert többféle szituációban következetesen kell végigvinned, beazonosíthatóan kell megmutatnod. Ez néha még a profikat is „kikezdi”. Előfordult, hogy félkész rajzok kötöttek ki a szemetesben?

Verka: – Csak egy olyan rajz volt, amit nem folytattam, inkább újrakezdtem, de a többi mind jól sikerült. Lapi esetében egyszerűbb dolgom volt, mint egy emberi figurával, mert nála – rongybaba lévén – nincsenek mimikai elemek, gyakorlatilag állandó a forma. Mégis, ahogyan haladtunk időben előre, kicsit változott. Az emberben folyamatként jelentkezik ez: amivel naponta foglalatoskodunk, azt formáljuk is. Nem tudunk precíz gépként alkotni, így nekem sem sikerült maradéktalanul teljesítenem a feladatomat; Lapi méreteiben vannak eltérések, de nagyon bízom benne, hogy nem annak adok élményt, aki a hibákat keresi, hanem a tiszta szívű mesekedvelőknek. Borika figurája már nagyobb falat volt, de él bennem egy kedves kislány képe, akit ismertem is Borika-korában – belőle merítettem. Az akvarell technikát imádom! Gyönyörű kis rezdülések vannak benne.

 

– Mikor, hol lesz a könyvbemutató?

András: – Úgy tervezzük, hogy Szentendrén gyereknapon szervezünk egy bemutatót. Verka Kunfehértón él, ott már a pünkösdi falunapon népszerűsíteni szeretnénk a könyvet.

– Mi jelentené számotokra a kötet sikerét?

András: – Ha a szülők is és a gyerekek is egyaránt megszeretnék kis hőseinket. Wolf Kati írt ajánlást a könyvünkhöz. Ő fogalmazott úgy, hogy a mesekönyvünk nem fog egy ideig könyvespolcra kerülni, ott marad a gyerekek ágya mellett. Nagy sikernek érezném, ha ez sok családban így történne.

– Lesz folytatás?

András: – Rengeteg lehetőséget látunk még Borika és Lapibaba történetében. Amikor Verka megrajzolta a könyvünk belső borítóját, és átküldte nekem, rögtön azt válaszoltam neki, ez már valójában a második kötet első képe, és beugrott egy vadonatúj sztori a fejemben.